Előszó a Klinikai Onkológia 2019. decemberi lapszámához

Bár évről évre, sőt talán napról napra nő a száma a különböző díjaknak, amelyekkel világszerte igyekeznek elismerni egy-egy kimagasló szellemi teljesítményt, de a legnagyobb presztízsű és legrangosabb díj az orvostudomány területén továbbra is a Nobel-díj. Idén a díjat a fiziológiai és orvostudományi kategóriában két amerikai és egy brit kutató veheti át: William Kaelin, Sir Peter Ratcliffe és Gregg Semenza. Az, hogy az élethez oxigénre van szükségünk, már évszázada ismert tény, de arról a molekuláris mechanizmusról, hogy a sejtek hogyan adaptálódnak az oxigén szintjének a változásaihoz, nagyon keveset tudtunk – ennek a kérdésnek a megválaszolását jutalmazták idén Nobel-díjjal.

Az 1990-es évek első felében Gregg Semenza és Peter Ratcliffe mutatta ki, hogy az oxigénhomeosztázis szabályozásában fontos szerepet játszik az eritropoetin (EPO), emellett azonosítottak egy másik, az EPO-val kapcsolatban levő fehérjét, amelyet – funkciója alapján – hipoxia indukálta faktornak, HIF-nek neveztek el. A HIF két fehérjéből áll, úgynevezett transzkripciós faktorokból, az oxigénre érzékeny HIF-1D-ból és a már régebben ismert, nem oxigénszabályzó ARNT-ből. A rákkutató William Kaelin 1995-ben a von Hippel–Lindau- (VHL-) gént vizsgálta, és kimutatta, hogy a VHL-gén egy olyan fehérjét kódol, amely megakadályozza a rák kialakulását. Ratcliffe 1999-ben felismerte, hogy a VHL gátolja a HIF-1D-t, tehát a VHL és a HIF-1D között kapcsolat van. Normális oxigénszintnél a HIF-1D hidroxilálódik, ami lehetővé teszi, hogy a VHL kötődjön a HIF-1D-hoz, tehát ez a magyarázata annak, hogy a normális oxigénszint hogyan kontrollálja a gyors HIF-1D-degradációt. Ez a szabályozás viszont függ a HIF-1D hidroxilációjától, ami pedig az oxigéntől. A HIF-1D nagyon sok jelúttal együtt részt vesz a sejtfunkciók szabályozásában, nemrégiben újabb kapcsolatokat is leírtak – az mTOR és az UPR is érzékenyek oxigénre, és a metabolikus események főszervezői. A HIF-1D zavarai nagyon fontos szerepet játszanak a daganatok növekedésében, terjedésében. A leggyakoribb hiba valószínűleg a HIF-1D génjének a fokozott expressziója, a másik a csökkent lebontás. Ezekben az esetekben a HIF-1D szintje emelkedik, fokozódik a célgének aktivitása, például EPOEGF– ez pedig stimulálja az angiogenezist.

A mérföldkő jellegű felismerésért – amelyre alapozva újabb irányból folytatódik a daganatok elleni küzdelem – a három kutató december 10-én vehette át Stockholmban a svéd királytól a Nobel-díjat, a velejáró arannyal bevont éremmel és a 9 millió svéd korona (körülbelül 300 millió Ft) pénzjutalommal együtt. Sokan arra számítottak, hogy az idei orvosi Nobel-díjat az emlőrák elleni kutatásoknak vagy a hepatitis-C elleni gyógyszerfejlesztésnek ítélik oda, ők most tévedtek. Ahogy számos egyéb nívós orvosi kutatási díjat, úgy az idei Nobel-díjat is egy olyan felfedezés kapja, amely a daganatos betegségek gyógyításában lehet újabb mérföldkő. Ez is igazolja azt, hogy az orvostudomány egyik legdinamikusabb fejlődő területe az onkológia, ezért a gyakorló onkológusoknak naprakész tudással kell rendelkezniük ahhoz, hogy betegeiknek a lehető legkorszerűbb és legmegfelelőbb terápiát tudják adni. A Klinikai Onkológia folyóiratunk épp ezt a célt szeretné szolgálni jelen lapszámával is.