Nem az élet értelmét kell keresni, hanem az értelmet az életben – javasolja egy kiváló amerikai író. Az utóbbi a nagy kihívás, tenni kell érte, és ez nem mindenkinek sikerül. Hogy mégis megpróbáljuk, ahhoz hozzásegítenek azok a példák, amelyek tiszteletreméltó utat mutatnak. Számunkra, orvosok számára, ilyen példakép Eckhardt Sándor professzor, aki talán a legnehezebb utat választva tette fel minden energiáját, intellektusát, empátiáját, szeretetét arra, hogy a daganatos betegek gyógyulását, életük hosszát és minőségét minél hatékonyabban elősegítse. A tettek puszta felsorolásával nagyon nehéz, szinte lehetetlen emlékezni, egyéniséget visszaidézni, hiszen az élet ennél sokkal összetettebb, Eckhardt professzor esetében pedig ez különösen igaz. Mégis, megpróbálunk néhány epizódot feleleveníteni egy pályatárs, barát, az ugyancsak nagy formátumú kolléga, Lapis Károly akadémikus segítségével.
– Köztudott, hogy a klinikus Eckhardt Sándorral patológusként sok területen együttműködött, szembeszállva az onkológia oly sok megoldandó problémájával. Elért eredményeikkel rengeteget tettek és tesznek a betegekért a daganatok gyógyszeres kezelése, a kemoterápia területén. Hogy el tudjuk helyezni a hazai szakembereket, beleértve Eckhardt professzort is, a kemoterápia történetébe, kérem, idézze fel a kezdeteket!
– Ezeket az eseményeket már ugyan sokan megírták, de talán van, aki még nem ismeri. Azt már az első világháború végén is tudták, hogy a mustárgáz pusztító hatásában a vérképzés gátlása is közrejátszik. Lényegében ez a tény vette rá az OSRD-t (US – Offi ce of Scientific Research and Development) a Yale Egyetem kutatóinak finanszírozására, hogy a hadi célok mellett, az említett biológiai hatást is vizsgálják, főleg Hodgkin- és más lymphomás, leukémiás betegeken. A fentieket erősítette meg az amerikai hadihajók elleni légitámadás áldozatainak boncolásakor tett megfigyelés. Az első kezelésre 1942-ben került sor mustárnitrogénnel, az eredményeket 1946-ig nem közölték, de az tény, hogy ezek a tapasztalatok vezettek az első kemoterápiás szer, a mustin megjelenéséhez.
– Ezek szerint a daganatellenes kezelés látszólag véletlenszerűen indult. Valószínűleg nem ez, vagy nem csak ez történt.
– Persze, hogy nem. Ebben is, mint oly sok másban, az amerikaiak jártak elöl: daganatok elleni potenciális szerek százait állították elő, egyre hatékonyabb preklinikai szűrővizsgálatokat alkalmaztak. A szervezettséget jelzi, hogy 1937-ben létrehozták a National Cancer Institute-ot (NCI), amely a világ daganatkutató központja lett, nem kevés kormányzati támogatással, pénzügyi injekciókkal, melyek közül kiemelkedik – igaz, ez már későbbi, 1971-es történet – a National Cancer Act, a daganatok elleni még aktívabb harc meghirdetése. A világon máshol is létrejöttek hasonló centrumok, például Angliában a Chester Beatty Cancer Research Institute, vagy a lyoni központtal a WHO-hoz tartozó IARC (International Agency for Research on Cancer). Mindezeket azért fontos megemlítenem, mert elsősorban ezek voltak azok a tudományos műhelyek, ahol a hazai kutatók olykor éveket is eltölthettek. Ilyen szerencséje volt Sándornak és nekem is.
– Eközben itthon mi történt?
– Szerencsére, vagy természetesen, nálunk is nagyobb sebességre kapcsolt a daganatkutatás, mind elméleti, mind gyakorlati szinten. Ehhez két pillér kellett, a szereket előállító gyógyszeripar, és a daganatos betegeket kezelő orvosok. Ennek az együttműködésnek eredményeként került a piacra több eredeti, a gyógyításban is alkalmazott gyógyszer, amelyek közül néhányat ma is használnak. Ilyen szer volt a Degranol, a Myelobromol, a Mannogranol, a Zytostop, vagy a Lycurim. A szerek tervezésében és előállításában élen járt a Gyógyszerkutató Intézet, a gyógyszergyárak közül a Chinoin, de meg kell említeni az EGIS-t és a Richtert is. Az első pozitív eredmények már az ötvenes évek első felében megjelentek, olyannyira, hogy 1957-ben Murray Shear, az NCI akkori igazgatója, el is látogatott hozzánk, jelezve ezzel szakmai érdeklődésüket. Ezeknél a vizsgálatoknál jelentős szerep jutott Sándornak, és nekem is. Az említett szerek közül fontos megjegyezni, hogy a BCM-mel (Degranol, amelyet Varga László szintetizált 1953-ban) végzett kezelések ötéves tapasztalatairól 1961-ben Sellei és Eckhardt számoltak be, ami akkor kivételes jelenségnek számított.
– Hol szerepel ebben a történetben az Országos Onkológiai Intézet?
– Főszereplőként. Az OOI 1952-es létrejötte új lendületet adott a daganatos betegek kezelésének. A kormányzat felismerte, hogy lépni kell a lényegesen nagyobb szervezettség felé, és a Svábhegy déli lejtőjén elhelyezkedő, akkor már több mint egy évszázados múltú egészségügyi intézetet jelölte ki erre a célra. Ezen a területen többek között ideg- és elmegyógyintézet, „magántébolyda”, szanatórium működött. Az új intézményben a daganatos betegek ellátásában biztosított volt a sebészet, a belgyógyászat és az Eötvös Lóránd Radium és Röntgen Intézetből áttelepített sugárdiagnosztika és -terápia. A belgyógyászok közül az onkológiát tekintve kiemelkedő szakmai aktivitást mutatott Sellei Camillo, Németh László és Kellner Béla. Ők voltak a tanítómestereink. – Ezek voltak azok a bizonyos hatvanas évek? – Egészen pontosan a hatvanas–hetvenes évek. Ahogy említettem, ekkor nyílt lehetőségünk hosszabb tanulmányutakra vezető intézetekben. Sándor szinte fürdött az új információkban, rengeteget dolgozott, megismertük a jelent, és persze a kirajzolódó jövőt. Tanultuk az onkológiát. Egy ilyen út a szakmai ismeretek bővítésén túl, tálcán kínálta a kapcsolatok megteremtésének lehetőségét is. Ebben pedig Sándor utolérhetetlen volt. Bámulatosan tudott az emberekre hatni, veleszületett intelligenciájával szinte vonzotta környezetünk kiválóságait, aminek a későbbiekben nagyon nagy hasznát vettük. Briliáns nyelvtudása mellett, amit óhatatlanul is kamatoztatott, előbújtak más képességei is. Emlékszem, egyszer Koller professzor hívott meg minket szűkkörű vendégségbe, és ez volt az a ritka alkalom, amikor hallhattam Sándort zongorázni. Óriási sikere volt, aminek biztosan örült, de ilyen alkalmakkor szerénységét is megtapasztalhattuk. Pedig, és ez nemcsak az én véleményem, a pódiumon is nagyszerűen megállta volna a helyét, de ő a daganatos betegek gyógyítását választotta.
– Mi volt ezen tanulmányutak tetten érhető hozadéka?
– Sándor felfelé ívelő karrierjében nyilván rendkívül meghatározó volt, hogy 1971–1992 között az OOI főigazgatójaként tevékenykedett. Ezekben az években az addig felhalmozott tudását kamatoztatta, a szerkezeti átalakításoktól, a szakmai megújulásig, a lehetőségek bővítéséig. Utóbbit fémjelzi a farmakológiai és a genetikai vizsgálatok fontosságuknak megfelelő elindítása, és olyan országos jelentőségű programok támogatása, mint a méhnyakrák populációszintű szűrése. Az OOI az ő irányítása alatt nemzetközileg is elismert intézménynyé vált.
– Sokan emlegetik a Budapesten megrendezett onkológiai világkongresszust, és ezt elsősorban Eckhardt professzor érdemének tartják.
– Mind ebben, mind a felsoroltakban, nyilván Sándor mellett fontos szerephez jutottak mások is, ezek közé sorolom az OOI és a SOTE baráti és szakmai kapcsolatait. De tény, hogy Sándor kivételes szervezői képessége nemcsak a Kékgolyó utcában mutatkozott meg. Kétoldalú együttműködést alakított ki több szomszédos ország onkológusaival is. Tagja és elnöke lett a legkülönbözőbb társaságoknak, keleten és nyugaton egyaránt. Kétségtelen, hogy a legjelentősebbnek tartható esemény a XIV. UICC (Union International Contra Cancrum) kongresszus volt, aminek hazai megrendezése méltán fűződik a nevéhez. A vállalkozás nagy sikerrel járt, bár abban az időben még nem volt ekkora összejövetelre alkalmas hely, a hadsereg által hangszigetelt sátrakban folytak az előadások, de Budapest szépsége, a tudományhoz kapcsolódó kulináris élvezetek elfeledtették az esetleges kényelmetlenségeket. Részben ennek köszönhető, hogy ezt követően szinte nem volt olyan nemzetközileg is számon tartott onkológus, aki nem látogatott volna meg minket. Azt is meg kell említeni, hogy a kongresszus után az NCI meghívott egy háromtagú magyar delegációt (Eckhardt, Hollán, Lapis), és az NCI mellett körbevittek minket az USA akkor létező összes rákcentrumában. Ekkor kötöttünk az NCI-jal olyan szerződést, amely minden évben 20 hónapos tanulmányútkeretet biztosított magyar onkológusok számára. Ez a megegyezés 1992-ig működött, sokan ki tudták használni ezt a remek lehetőséget. A UICC a daganat elleni küzdelem talán legfontosabb fóruma, globális részvétellel, mára legalább 150 ország és megközelítőleg ezer szervezettel. Ennek a hatalmas, politikamentes társaságnak Sándor volt az elnöke 1990–1994 között. Talán ez a nemzetközileg széles elismerés tekinthető élete egyik csúcspontjának.
– Egy ilyen kiemelkedő személyiséggel kapcsolatban felmerül a kérdés, hogy vajon teremtett-e iskolát, vajon vannak-e méltó folytatói szellemiségének?
– Nos, Sándor esetében a válasz inkább a nem. De valójában mégis igen, hiszen rendkívül nagy hangsúlyt fektetett az oktatásra, az onkológia minden résztvevője számára. Ebben példát is mutatott minden kollégájának. De ha azt kérdeznék tőle, hogy mit tart életében a legfontosabbnak, akkor a családján kívül a betegeket, a velük való személyes találkozást, a gyógyítás örömét mondaná. Ez volt a legigazibb Eckhardt Sándor, az istenadta tehetséggel, szorgalommal, empátiával megáldott, panaszokat hallgató és feloldó, igazán elkötelezett orvos. Tiszteljük, szeretjük, itt marad közöttünk, és csak csodálni tudjuk, ahogy megtalálta az értelmet az életében.
